2. fejezet
Ahogy hazaértem, azonnal testvérem szobájába rohantam.
- Lucinda! Soha nem fogod elhinni mi történt – nyitottam be hozzá.
Úgy tűnt, meglepődött azon, hogy minden kopogtatás nélkül, csak úgy betörtem a szobájába. Ám mielőtt még leordította volna a fejem emiatt, gyorsan mesélni kezdtem.
- Képzeld, megkaptam az állást! És már holnap kezdhetek is – újságoltam boldogan.
Lucinda megpróbált mosolyogni, és ezt mondta:
- Ezt tök jó! Gratulálok!
Azonban én átláttam rajta, és nem hittem hamis mosolyában, mert annál már jobban ismertem. Az ágyához mentem, és leültem mellé.
- Tudom, hogy valami bánt. Úgyhogy ki vele, mi a baj!
Nem sokáig töprengett azon, hogy elmondja-e, de azért láttam némi bizonytalanságot a szemében, ami kissé megijesztett.
- Austin szakított velem. Azt mondta, hogy már nem szeret, és hogy egy másik lány tetszik neki.
Lucinda hangja a mondat végére elfullt, és elkezdtek folyni a könnyei. Magamhoz öleltem, és hosszú percekig a karomban tartottam.
Austin Williams már majdnem egy éve volt Lucinda barátja. Ám én sosem kedveltem túlságosan a srácot. Mindig is nagyképűnek és beképzeltnek tartottam, de ezt a húgomnak soha nem mondtam. Most mégsem voltam boldog. Persze annak örültem, hogy nem kell itt tovább elviselnünk Austint, de mégis szomorú voltam, mivel a testvérem is az volt.
- Nagyon sajnálom, Lucinda, ami történt. Mondanám, hogy nem érdemelt meg téged, ami igaz is, vagy hogy az a másik lány még csak a nyomodba sem érhet, de ettől te sem éreznéd jobban magad. Viszont azt nem felejtsd el, hogy én itt vagyok neked, és rám mindig számíthatsz!
- Igen, tudom, de ne is beszéljünk erről többet. Inkább te mesélj! Mikor kezdesz?
Ezután nem beszéltünk többet sem Austinról, sem a szakításukról. Elújságoltam neki mindent, amit már tudtam, és az elképzeléseimet is. Nagyon örültem neki, hogy testvérem mindenben támogat, és bármit elmondhatok neki.
Egészen addig a szobájában beszélgettünk, amíg a szüleinek meg nem érkeztek.
- Megyek, és elmondom nekik a jó hírt – álltam fel az ágyáról.
Már majdnem az ajtónál voltam, amikor így szólt:
- Köszönöm, és szeretlek.
Tudtam, hogy arra ért, hogy vele voltam délután, de nem hoztam fel újra a témát.
- Én is szeretlek – mondtam, majd elindultam a nappali felé. Miközben lefelé mentem a lépcsőn, már hallottam is anyu és apu hangját.
- Sziasztok – köszöntem nekik.
- Szia, kicsim! Mi újság? – kérdezte apa jókedvűen.
- Szeretnék veletek beszélni. Ráértek most? - kérdeztem azonnal, mert már nem akartam tovább várni.
- Hát csak, ha nagyon sürgős, mert vacsorára vagyunk hivatalosak Williamsékhez, és azt szeretnék, ha ti is velünk jönnétek – mondta anya.
Eddig is gyakran összejártunk velük, mert Mr. Williams, apa munkatársa, de akkor ezek szerint még nem tudnak arról, hogy mi történt Lucinda és Austin között. Vagy ha mégis, akkor miért csinálják ezt? A látszat kedvéért? Ez a lehetőség is nagyon valószínűnek tűnt, mivel ezeken a vacsorákon is mindig sok ember gyűlt össze, így nem lehetett semmilyen veszekedés sem. Ám most, hogy tudtam szüleim esti programjáról, még sürgősebbnek éreztem tudtatni velük a híremet, mielőtt még elrontja a kedvüket Lucinda szakítása. Viszont az egy kicsit dühített, hogy ennyire nem érdekli őket, mit szeretnék mondani.
- Hát nem olyan sürgős, csak gondoltam közlöm, hogy holnaptól könyvtárosként fogok dolgozni. De ez tényleg nem olyan fontos – vágtam hozzájuk kicsit durvábban, mit szerettem volna.
Már éppen indultam volna a szobámba, mikor apám utánam szólt.
- Anastasia, kérlek, mondd, hogy rosszul hallottam, és nem azt mondtad, hogy könyvtárosként fogsz dolgozni?!
Apám mondata egy kést szúrt a szívembe, és amivel anyám folytatta, még beljebb döfte.
- George-nak igaza van. Nem pazarolhatod el a tudásodat azzal, hogy egy könyvárban ülsz. Nem ezért taníttattunk ennyi évig. Nem hozhatsz szégyent a családodra.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ezt tényleg az én szüleim mondták? Legszívesebben a fejükhöz vágtam volna, hogy semmi közük hozzá, hogy mit kezdek az életemmel, és nem szólhatnak bele, mit akarok csinálni. Hogy ezt megelőzzem a szobámba rohantam és jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, pont, mint kiskoromban. Még hogy én megszégyeníteném a családomat. És mivel is? Ja, azzal, hogy dolgozom! Ezt sem gondoltam volna soha a szüleimről. És az a legszörnyűbb benne, hogy nem is hagyták, hogy végigmondjam, amit akarok, hanem egyből ítélkeztek. Most nagyon csalódtam bennük.
Hallottam, hogy készülődnek a vacsorára, de én egész végig a szobámban maradtam, és nem lettem volna hajlandó semmi pénzért sem kimozdulni onnan. A beszűrődő hangokból azt nem tudtam kivenni, hogy Lucinda is velük tart-e, de reméltem, hogy lesz annyi esze, és inkább elkerüli azt a házat, és Austint is. Hat óra körül hallottam, amint beindítják a kocsijukat, és elindulnak. Ám jobbnak láttam, ha szobában maradok, mivel máshol sem találtam volna jobban fel magam.
Ám egyszer csak valaki kopogtatott az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de azt hittem, hogy csak az egyik alkalmazottunk az.
- Szabad! – szóltam ki az ajtón, miután gyorsan megfésülködtem, és megigazítottam a ruhámat.
Csakhogy az ajtón nem más dugta be a fejét, mint Lucinda.
- Szia, zavarok?
- Nem, nem. Gyere csak be. Azt hittem elmentél te is Williamsékhez.
Lucinda megkerülte az ágyamat, majd az íróasztalomnál álló székre ült.
- Nem lett volna túl szerencsés, ha én is megyek. Már amúgy sem vagyok olyan jó viszonyba velük. De te hogyhogy nem mentél?
- Dehogy mentem, még a végén szégyent hoznék anyuékra.
Láttam húgom arcán, hogy nem érti, amit mondtam. Pedig azt hittem, anyu majd elmondja neki, hogy veszekedtünk.
- Hogy érted ezt? – kérdezte.
- Apa és anya szerint azzal, ha egy könyvtárban dolgozom, szégyent hozok az egész családra. De inkább hagyjuk, nem akarok erről többet beszélni. Amúgy sem szólhatnak bele abba, hogy mit akarok csinálni. Már nem vagyok kislány.
- Igazad van, de azért majd próbálj meg beszélni velük újra – tanácsolta húgom, majd témát váltott. – Nincs kedved kijönni, és úszni egyet? Olyan régen voltunk már a medencénél.
Tetszett az ötlet, és mindketten nagyon szeretünk úszni. Igazi vízicsibék vagyunk.
- Jó ötlet. Átöltözök, és már indulhatunk is.
Az este további részét a medencénél töltöttük, de most is kerültük a kényes témákat. Szerettem a húgommal lenni, mivel egyaránt tudtunk lényeges és lényegtelen dolgokról beszélgetni, akár órákon át is.
Azonban valami, vagy valaki hiányzik az életemből. Ez pedig nem más, mint a nagy Ő. Persze már volt több barátom is, és szerelmes is voltam, de az nem az az igazi szerelem volt. Leghosszabb kapcsolatom két évig tartott, azonban csúnya véget ért. A fiú, akibe szerelmes voltam, részegen ült kocsiba, és elütött egy anyukát a két éves kislányával. A kislány szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta, viszont a nő azóta is kómában fekszik. Ám az exem ügyvédjeinek sikerült elintézniük, hogy csak egy jelentősebb összeget kelljen fizetnie, és így elkerülte a börtönbüntetést. Csakhogy nem ezzel van a problémám, hanem azzal, hogy semmi megbánást nem tanúsított, és az sem érdekelte, hogy mi lett a családdal. Ezt én nem tudtam elfogadni, és megérteni, ezért szakítottunk. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire félre tudok ismerni valakit. Azt hittem, már mindent tudok róla, és erre ez derült ki.
Mindennek már majdnem egy éve, azonban nekem azóta sem volt egyetlen rendes kapcsolatom sem. A nő családját időnként fel szoktam hívni, és érdeklődni az állapota felől, viszont mindig ugyanazt a választ kaptam: „
Változatlan. Még mindig kómában van.”
Most már nem tudok olyan könnyen megbízni a férfiakban, és nehezebben engedek közel magamhoz valakit. Ám hiába telt már el ennyi idő, nekem még most is ugyanúgy fáj a szakításunk.
Éjszaka rengeteget forgolódtam az ágyamban, és csak nagy nehezen tudtam elaludni. Azt is hallottam valamikor éjfél körül, hogy szüleim hazaértek. Megpróbáltam nem gondolni a veszekedésünkre, mivel csak ezzel csak azt érték el, hogy még jobban akartam az állást.
Mikor végre nagy nehezen sikerült elaludnom szörnyű álmok gyötörtek. Másnap fáradtan, és kimerülten ébredtem.
Lécci írjatok komikat!
Sziasztok!