A család hívó szava - 1. fejezet

1. fejezet

A nap verőfényesen sütött be az ablakon, és megtöltötte napfénnyel az egész nappalit. Miközben az újságot lapozgattam, elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott az eddigi életem, és az, hogy fogalmam sincs, mit akarok kezdeni magammal. Mit érdemes tudni rólam? Anastasia Moore-nak hívnak, és huszonhárom éves vagyok. A szüleimmel és a tizenhat éves húgommal, Lucindával élek Londonban. Biztos furcsálljátok, hogy ilyen szép napos az idő, de ez engem is nagyon meglep, főleg ilyenkor ősszel. De visszatérve a családomra. Az anyukám divattervezőként dolgozik, míg apukám agysebészként. Húgommal sosem kellett nélkülöznünk, szüleink mégis arra tanítottak, hogy dolgozzunk meg a kenyerünkért. Persze ez mikor még kisebbek voltunk kimerült azzal, hogy kitakarítottuk a szobánkat, de ez most már kevés volt nekem. Feleslegesnek éreztem maga úgy, hogy semmit sem dolgoztam. Csakhogy fogalmam sincs milyen állás lenne nekem megfelelő. Abban biztos voltam, hogy szeretném felhasználni a nyelvtudásomat, és a végzettségemet is. Évekig tanultam németet, franciát és egy kis olaszt is az angol mellé.

A gondolataimból anyám szakított ki.

- Anastasia! Légy szíves szaladj el a boltba, mert a házvezetőnő elfelejtett szalvétát, és citromot venni az esti partira.

A partik nálunk olyanok voltak, mint máshol a családi vacsorák. Szinte minden héten rendeztünk egyet, ahová legfőképpen csak a szüleim barátai jöttek, és néhány volt osztálytársam, és az én barátaim. És amikor épp nem nálunk volt valamilyen összejövetel, akkor mi voltunk hivatalosak valahová.

A boltban hamar végeztem, nem kellett sokáig sorban állnom, mivel szinte üres volt az egész üzlet. Ahogy a parkolóba mentem az autóm felé, egy kisebb papírra írt üzenet került a figyelmembe: Könyvtárost keresünk délutáni és esti műszakban…

Igen! Ez az! Ez kell nekem! Azonnal tudtam, hogy ez a megfelelő állás a számomra. Egész nap vagy este könyvek között ülni, ahol még lehet, hogy olvasni is tudnék, maga lenne az álom.

Hazafelé menet már azt tervezgettem, hogy mit írjak az önéletrajzomba, és mit vegyek fel az állásinterjúra. Utóbbival persze nem volt túl sok gondom, mert ha valamit megálmodtam, anyám mindig elkészítette nekem. Így volt ez akkor is, mikor egyszer általánosban egy rokokó jelmezbe akartam lenni a farsangon, ő elkészítette azt, és még hozzá illő sminket és hajat is kreált hozzá. És ugyanígy volt az utolsó gimnáziumi évemben is, az év végi bálnál. Anya egy gyönyörű szép estélyit varrt nekem, amilyen senki máson sem volt. Meg is választottak a bál királynőjének.

De ez az időszak már elmúlt. Az egyetemi éveim alatt rengeteget változtam, és komolyodtam. Most már nem érdekel sem a bálkirálynőség, sem az, hogy az éppen legdivatosabb ruhákat hordjam. Már csak arra törekedtem, hogy befejezzem az egyetemet, és azt dolgozhassam, amit szeretnék. Már kicsi korom óta szerettem eljátszani, hogy én tanítom a többieket, majd később is szívesen segítettem a csoporttársaimnak, így nem is volt kérdés, hogy mi legyek. Viszont az egyetemi éveim alatt, egy újabb foglalkozás tetszett meg. Ez pedig nem volt más, mint a rendezvényszervezés. Amikor a szüleimnek felvetettem az ötletet, hogy iskolát váltok, azt mondták, hogy ez is illik hozzám, mivel nagyon szeretek szervezkedni. Persze ők egyből figyelembe vették azt is, hogy ez nekik hogy jönne anyagilag, és arra jutottak, hogy így egyszerűbben meg tudnák szervezni a partijaikat, vagy anya divatbemutatóit. Így két év után abbahagytam a tanárképzőt, és rendezvényszervező szakra jártam. Tavasszal fejeztem be az iskolát, viszont még nem kezdtem el a szakmában dolgozni. A nyár nagy részét a húgommal töltöttem Mauritiuson vagy valamelyik másik szigeten, de az utazást a szüleink állták.

Viszont most, hogy a barátaim dolgozni kezdtek vagy visszatértek az iskolapadba, mint Lucinda is, úgy éreztem, kezdenem kell valamit az életemmel. Ezért gondoltam úgy, hogy ez a könyvtári állás, pont nekem való, mert még az időpont is megfelelő. Délelőtt tudom majd építgetni a szervezői karrieremet, míg este dolgozhatom majd. Hiába is próbáltam más jelzőt találni erre, csak egy maradt. Tökéletes.

Az esti parti gyorsan eltelt a sok vendég társaságában. Ám én mégis alig vártam, hogy végre lefekhessek aludni, és másnap elmehessek az interjúra. A tervembe csak Lucindát avattam be, és megkértem, hogy ő se szóljon a szüleinknek. Megígérte, hogy nem fog, és ennek nagyon örültem, mivel csak a jó vagy rossz hírt akartam közölni velük.

Másnap reggel boldogan ugrottam ki az ágyból, és készülődtem a fürdőszobában. Rettenetesen izgatott voltam, mégis legszívesebben már ott lettem volna. Máskor általában órákig tartott kiválasztani a ruháimat, most még ezzel is két perc alatt végeztem, mivel csak egy egyszerű szoknyát vettem fel egy inggel, hogy a ruhám ne legyen túl hivalkodó. Világosbarna hajamat egyszerű copfba fogtam össze, és csak egy halvány sminket kentem magamra. Útközben egyszer elpróbáltam, hogy mit fokok mondani, ám mégis mikor beléptem az épületbe mindent elfelejtettem. Magabiztosságom elszállt, és idegesség vette át a helyét.

- Jó napot! Az álláshirdetésre szeretnék jelentkezni – mondtam a nőnek, aki egy könyvekkel megpakol asztalnál ült.

- Rendben. Kérem, kövessen, bemutatóm a főnökömnek – felelte, majd felállt az asztalától, és a könyvekkel teli polcok között egy irodába vezetett.

Azt hittem, hogy egy idősebb nőt, vagy férfit fogok itt találni, azonban egy fiatal, harminc év körüli nő ült egy íróasztalnál. És a szoba sem olyan volt, mint vártam. Azt hittem, hogy majd csak egy kis ablak lesz rajt, és lámpákkal lesz kivilágítva a kicsit poros, és rendetlen helyiség. Ám az iroda egyik oldalán hatalmas ablakok volt, és a könyvek és papírok rendezetten elhelyezve álltak a polcokon, és fiókokban.

- Jó napot! Kérem, jöjjön be! Andrea Gray – nyújtotta felém a kezét.

- Örvendek! Anastasia Moore. Az álláshirdetésre jelentkeznék. Elhoztam az önéletrajzomat is – adtam neki a papírjaimat.

- Rendben. Köszönöm – vette el azokat. – Foglaljon helyet, és elmondom a részleteket.

Amíg leültem egy székre, Ms. Gray átlapozta a papírokat, majd félretette azokat.

- Tehát a munkaidő délután öttől este kilencig szólna. A feladata mindössze annyi lenne, hogy rendszerezi a kikölcsönzött könyveket, átveszi a visszahozottakat, vagy ha valakinek segítségre van szüksége, segít neki. De erre majd a kollégáim meg fogják tanítani. És ha még mindig érdekli az állás, holnap várom vissza, és akkor majd elintézzük a papírokat, és akár kezdhet is.

Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen sikerül megszereznem ezt az állást, ráadásul is ilyen gyorsan is, még úgy sem, hogy ennyire vágytam rá.

Mikor már vagy két perce nem szólaltam meg, és a leendő főnököm furcsán nézett rám.

- Nagyon örülök neki, és szívesen elvállalom. Ezért is jöttem ide.

- Akkor holnap reggel kilencre várom. Addig is viszont látásra – kísért ki az ajtóig.

Amíg elértem az én kis zöld Volkswagen bogaramhoz, szinte nem is éreztem a talpam alatt a talajt. Olyan volt mintha repülnék, vagy egy felhőben sétálnék. Végre van állásom! Már senki nem mondhatja rám azt, hogy ingyenélő lennék. Mostantól nekem is lesz saját keresetem.

Gyorsan beszálltam az autómba, és alig vártam, hogy elmondhassam a jó hírt a szüleimnek és a testvéremnek.