3. fejezet
Reggel az első utam a fürdőszobámba vezetett, hogy rendbe szedjem szétzilált külsőmet, mely teljesen megadta magát a szörnyű álmoknak. Szemeim alatt hatalmas karikák voltak és árulkodtak a nem túl kellemes éjszakámról. Az álomra, vagy az álmokra nem pontosan emlékszek, vagyis egyáltalán nem emlékszek, kivéve a rettegésre, a félelemre, és a fájdalomra. Gyorsan rendbe szedtem magam, és lementem a konyhába, ahol anyu már készítette is a reggelit. Tegnap óta nem beszéltünk, és még most is csalódottságot láttam az arcán.
- Jó reggelt!- köszöntem a lehető legkedvesebben, de inkább azon fáradoztam, hogy elérjek az asztalig, de ekkor anya a tányérokat kezdte elrendezni az asztalon, és én inkább a hűtőhöz siettem.
- Jó reggelt!- köszönt ő is. A szombati közös reggeli, jellemző volt a családunkra, de nekem most semmi kedvem nem volt hozzá, így a szendvics hozzávalóit kezdtem el kipakolni.
- Nem reggelizel velünk? - kérdezte már lágyabb hangnemben.
- Ha megtűrtök az asztalnál…- válaszoltam unottan, és kicsit gorombán. Apu is belépett a helyiségbe, és ő is érezte a kézzel fogható feszültséget.
- Jó reggelt!- köszönt, mire tőlem csak egy vállrándítást kapott.
- Szeretnénk veled beszélni - szólt anya, miközben összenéztek apuval, és az étkezőasztal felé invitáltak. Percekig hosszú csönd volt. Én az asztal egyik oldalán ültem, míg ők velem szemben foglaltak helyet. Kezüket görcsösen szorították össze. Amit tegnap mondtak, nagyon szíven ütött. Azt hiszik, hogy szégyent hozok rájuk. Miért nem hiszik el, hogy tudom mi jó nekem, és képes vagyok önálló, józan döntéseket hozni. Még ha hibázok is, akkor sem kellene így viselkedniük, mert "Az ember a saját hibáiból tanul." Tőlük fájt a legjobban az a pár sor, mert ők azok, akikre mindig számíthattam. Úgy érzem csalódtak bennem, és most ez a békés és nyugodt világ megremegett. Nem bírtam tovább a feszült, és idegtépő csendet, így belekezdtem.
- Miről akartatok beszélni? - Újra egymásra kapták a tekintetüket, és gondolatban megegyeztek, hogy apa kezdi.
- Sajnáljuk, hogy tegnap úgy viselkedtünk veled. Nem gondoltuk komolyan. - Lesütötte a szemét.
- Nem értem miért hozok szégyent a családra. - Nem akartam semmi olyat tenni, amivel megbántom őket, hisz ők a szüleim, akikre mindig számíthattam, és mindig mellettem álltak, kivéve most.
- Nem akarjuk, hogy elpocsékold az életed - mondta szomorúan anya.
- Miért nem bíztok bennem? Már felnőtt vagyok, és képes vagyok dönteni, bármilyen nehéz is ezt elfogadni - hangom egyszerre dühösen, és szomorúan csengett.
- Azt szeretnénk, hogy boldogulj - mondta apa, most már felemelt állal. Én felálltam az asztaltól, de nem mentem sehova. Kezeimet a tányér mellé szorítottam, testem megfeszült, mert nem akartam végighallgatni a véleményeiket. Eddig mindig ők gondoskodtak rólam, de fel kell nőnöm. Ha annak idején nem engedtek volna egyedül szaladgálni, vagy fogták volna a kezem minden egyes lépésnél, akkor most meg sem tudnék mozdulni segítség nélkül. Ez is pont ugyanilyen dolog. Ha nem hagyják, hogy a saját utamat járjam, akkor sohasem fogok felnőni. Nem akarhatják, hogy gyerek maradjak örökre. Fantasztikus szülök, és továbbra is a lányuk maradok, de már nem vagyok kicsi.
- Higgyetek nekem! Bízzatok abban, amiben én bízom! Eddig sem hoztam, és ezek után sem fogok szégyent hozni a családra. - Szemeimet már majdnem elöntötték a könnyek, de rendeztem a vonásaimat. Továbbra is mozdulatlanul álltam az asztalnál.
- Boldognak akarunk látni - suttogta anya, és már majdnem sírt ő is.
- Boldog leszek, ha elfogadjátok, hogy könyvtáros vagyok. Nem akarok veszekedni veletek. – Most már lazítottam merev testtartásomon, és visszaültem a székre.
- Valóban elégedett vagy azzal, hogy egy könyvtárban dolgozol? – Apu hangja idegesen csengett, és feszülten várta a válaszom.
- Teljes mértékben - ejtettem ki határozottan a szavakat.
- Hát, ha neked megfelel, akkor nekünk is. Az a lényeg, hogy jól érezd magad - mosolygott anya. - Gyorsan elkészítem a rántottát, mielőtt Lucinda felébred. - Felállt, és megölelt.
- Büszke vagyok rád kicsim - suttogta.
- Én is - jött oda hozzánk apa. Végszóra meg is érkezett a húgom, aki a kedvenc fehér, masnis pizsamájában érkezett le reggelizni. Nem sokszor mutatkozott eddig benne, de most valahogy elfelejtett átöltözni.
- Lemaradtam valamiről? - jött be álmosan, és kócos frizurával.
- Semmiről - mondtuk egyszerre, mosolyogva, és felhőtlenül. Annyira örültem, hogy nem csalódtak bennem. A lányuk vagyok, és nem akarom őket megbántani. Ők a legcsodálatosabb szülők, és ez mindig is így lesz.
A reggeli már zavartalanul telt. Vidáman beszélgettünk, és ettünk. Lucinda és apa a palacsintát részesítették előnyben, míg mi anyuval a rántottát, és a pirítóst faltuk. A narancslé hamar elfogyott, és Luci készségesen felajánlotta, hogy tölt még.
- Hagyjátok! Majd én! - Lelkesen pattant fel, és elindult az italért. A tegnapi boldogtalanságának már semmi nyoma sem volt. Kívül egy teljesen ép, és boldog lány volt. Reméltem, hogy belül is ilyen teljes, és vidám. Austint sohasem kedveltem, de ha választanom kellene a húgom boldogsága, és ő közte, akkor egyértelmű, hogy mit választok.
Lucinda már épp elért volna az asztalhoz, amikor megbotlott, és az egész üveg narancslé a pizsijén landolt.
- Most tiszta ragacs vagyok - kiabálta a földön ülve. Apuból és belőlem egy halk nevetés tört a felszínre. Anya egyből a takarító gépekért futott.
- Köszönöm, hogy segítetek - mondta morcosan.
- Ne haragudj. - Felé nyúltam, és ő azonnal el is fogadta a kezem.
- Most mehetek megmosakodni. - Apu az üvegszilánkokat szedegette össze, és anya feltörölte a folyadékot.
- Ha megjegyezhetem, nagyon jól áll neked ez a szín - kuncogott apa.
- Jajjj…Ez egyáltalán nem vicces. - Luci felszaladt a szobájába, miközben segítettem elpakolni a tányérokat, és a poharakat.
- Köszönöm. Nagyon finom volt - mondtam, miközben elindítottam a mosogatógépet.
- Nagyon szívesen - vigyorgott anya.
- Én azt hiszem, felmegyek és megnézem jól van-e Lucinda. - elindultam az emelet felé, de még kaptam két fejbólintást, melyek azt jelentették, hogy helyesen döntök. Megálltam a hugicám szobája előtt, és kopogtattam, de semmi.
- Luciii! - kiabáltam, persze nem túl hangosan. Még most sem érkezett válasz, így benyitottam. Tudom, hogy nem szabad csak úgy bemenni, mert az a helyiség csak az övé, de még is csak a húgom, akit szeretek, és vigyázok rá. – Luccii - mondtam még egyszer, mikor lassan bementem.
A fürdő felől vízcsobogás hallatszott.
- Zuhanyozok, de mindjárt megyek. - Kiabálta. Leültem az ágy szélére, mert meg akartam várni, hogy beszélhessek vele. Hirtelen megcsörrent a telefon, de nem vettem fel, mert nem szép dolog más telefonjában turkálni.
- Felvennéd? - kiáltotta. Tudom, hogy így már hozzányúlhatok, de én akkor is szemét dolognak tartom. - Kérlek! - érkezett ismét a hang a zuhanyzóból. Felkaptam a telefont, de meg sem néztem, hogy ki az, csak beleszóltam.
- Lucinda Moore telefonja. Itt Anastasia - szóltam bele unottan
- Szia Anastasia. Austin vagyok. Beszélhetnék Lucival? - Kérdezte szomorúan. Hogy van képe ezek után is felhívni? Nincs benne semmi tartás, vagy egy kis tolerancia a másik személy iránt? Tudom, tudom, nem szép dolog beleütni az orromat mások dolgába, és nem is szokásom, de mégis csak a húgomról van szó.
- Nem ér rá? - kérdeztem dühösen, és már majdnem ordítottam.
- Fontos lenne.
- Szerintem jobb lenne, ha békén hagynád és ne….- folytattam volna tovább is, de Lucinda kikapta a kezemből a készüléket.
- Szia Austin - szólt bele boldogan - ……Persze……Akkor ma…….Szia!
Annyira idegesített, hogy nem mondhattam meg neki a véleményem. Felálltam az ágyról, és inkább átmentem a szobámba. Kis idő múlva kopogtattak.
- Bejöhetek? - kérdezte a testvérem.
- Persze - válaszoltam, mire az ajtó halk nyikorgással kezdett kitárulni.
- Szeretnék tőled kérni valamit. - Arcán hatalmas vigyor ült, én pedig kíváncsian hallgattam végig.
- Miről lenne szó?
- Austin szeretne velem találkozni. Segítenél nekem, hogy gyönyörű legyek? - Kérlelő arcot vágott, melyeket bociszemekkel fűszerezett meg.
- Te képes vagy szóba állni vele? - üvöltöttem rá.
- Szeretem. Még mindig. - Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Kérlek!- Na, itt már megenyhültem.
- Rendben. - Neki nem lehet nemet mondani. Ő is mindig segített, és mivel a nővére vagyok, nekem is ez a dolgom.
A délelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy szépítkeztünk. Lucinda káprázatos lett, és Austin bolond, ha képes lecserélni. Lesétáltunk a nappaliba, ahol anyuék pakolgattak.
- Mit csináltok - kérdezte Lucinda izgatottan.
- Estére vendégek jönnek vacsorázni - mondta anya, mire felnézett, és meglátta Lucit. - Gyönyörű vagy. De hová készülsz?
- Austinnal találkozom - mondta a húgom, mire apa berontott.
- Ha az a fiú…- Apu sem kedvelte Austint, bár inkább csak az volt ellenére, hogy a kicsi lánya fiúkkal barátkozik. Régen velem is így volt.
- Nyugi, csak beszélgetünk - mondta, mire egyszer megfordult.
- Akkor érezd jól magad - mondta anya, és elindult a szokásos dekorációkért.
- Sziasztok! Később jövök. - kiáltotta, de előtte még megölelt, aztán kilépett az ajtón.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem a szüleimet.
- Ha leporolnád a tárgyakat, az nagy segítség lenne.
Rögtön a portörlőért nyúltam, és elkezdtem a feladatom. Anya a poharakat törölgette, majd csodálatosan feldíszítette az étkezőt. Apa az udvaron tevékenykedett. Hiába vett fel akármilyen kertészt, ő csak a saját munkájával volt megelégedve. Ilyen anya is. Akárki törölgette el a poharakat, az nem végzett jó munkát. Ahhoz, hogy minden tökéletes legyen, neki kellett intézkedni. Már körülbelül két-három órája rendezgettük a díszítést, meg mindent, amikor egy ajtócsapódás és hangos sírás törte meg a csendet.
- Lucinda - mondtuk egyszerre, és én azonnal felajánlottam, hogy megnézzem, mi van vele.
- Majd én elintézem. - Azonnal felrohantam, hisz én mindig is jobban megértettem őt, mint bárki. Szinte legjobb barátnők voltunk. A formalitás kedvéért kopogtattam, majd mikor nem érkezett válasz benyitottam.
- Mi a baj? Jól vagy? - Úgy gondoltam egyelőre ez a két kérdés elég lesz.
- Austin… - zokogott. Leültem mellé, de nem kérdeztem mást. Magamhoz szorítottam. Megvártam, míg megnyugszik, majd felé nyújtottam egy zsepit. Pont úgy ültünk ott, mint nem is olyan rég.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - próbáltam kedvesen rátérni a beszélgetős részre. - Összeszedte magát, és belekezdett.
- Sokáig vártam Austint, de nem jött… Hívtam, de nem vette fel. - Újra potyogni kezdtek a könnyei. - Amikor elindultam haza, láttam, ahogy egy másik lánnyal csókolózik. - Megint elöntötték az érzelmek.
- Minden rendben lesz. - Magamhoz szorítottam, és hosszú percekig ültünk így megint.
- Kérhetek valamit? - Fejét elvette a vállamról, és a szemembe nézett.
- Persze - vágtam rá azonnal.
- Volt régen egy könyv, amit olvastál. El akarom terelni a figyelmemet Austinról, és ezért szeretnék olvasni. Kölcsön tudod adni? - szipogva kérdezte, és szemfestéke már egy kicsit el is kenődött.
- Ha meg tudod mondani a címét! – vigyorogtam, hátha feldobja
- Talán valami Jane Ayre, vagy valami ilyesmi.
- Az Jane Eyre. - De hol is van? Már jó ideje nem láttam a könyvet. Hol is lehet?
- Megkeresed? - kérdezte szomorúan, és a szívem majd meghasadt.
- Persze, de megkérdezem anyut, hogy merre van, mert már egy jó ideje nem láttam.
- Köszi - mosolygott. Annyira jó volt ezt a mosolyt az arcán látni.
- Nagyon szívesen.
Kopogtattak, majd anya lépett be a szobába.
- Elmegyünk vásárolni. Lenne kedvetek velünk jönni? – Látta Luci arcát, és ő is rémülten nézett.
- Lucindának van kedve - válaszoltam helyette.
- De hát… - próbált ellenkezni, de most nem engedtem. Szüksége volt egy kis kikapcsolódásra.
- Amíg te elmész vásárolni, addig én megkeresem a könyvet. Apropó. Nem tudod, merre van a Jane Eyre-es könyvem? - szegeztem a kérdést anyának.
- Még a tavaszi nagytakarításkor feltettem a padlásra. Egy barna dobozban van. - Azonnal felpattantam és az említett hely felé indultam
- Köszi anya. Luci, te pedig szedd rendben magad, mert nem mehetsz mosómedveként emberek közé - vigyorogtam, és ő is elmosolyodott.
Felszakadtam a padlásra, ahol rengeteg doboz volt. Szerencsétlenségemre mind barna. Lentről már csak ennyit hallottam:
- Nemsokára jövünk.
A többiek elmentek, az én társaságom pedig egy rakás doboz. Mondhatom szép kilátások. Már a huszonegyedik doboznál jártam, amikor régi, sárgás papírok akadtak a kezembe. Régi babafotók, és további fényképek. Mosolyogva néztem a megkopott papírdarabokat. Újra a dobozba nyúltam, és elővettem egy pár iratot. A könyvet nem találtam meg, de ezek a képek boldogsággal töltöttek el. Egyszer csak egy régi papír akadt a kezem közé, mely borzasztóan érdekelt, így beleolvastam.
Örökbefogadó szülők: Jack és Vivianne Moore
Örökbefogadott: Anastasia Moore
Dátum: 1987. február 20.
Csak ennyit tudtam végigolvasni, mert a szívem szinte megállt a döbbenettől. Az a világ, ami reggel csak megremegett, most darabokra hullott. Úgy éreztem nincs mibe kapaszkodnom. Testemet a bizonytalanság, és a szomorúság fájdalmas keveréke járta át. Szinte megfulladtam a szorító kíntól, és nem volt menekvés. Azok, akikre szüleimként tekintettem hazudtak huszonhárom éven keresztül. Eltitkolták az igazságoz. Ha már bennük sem bízhatok, akkor mégis kire számíthatok? Hogy voltak képesek ennyi ideig hazugságban élni? Jogom lett volna tudni róla. Már felnőtt vagyok, és megértettem volna. Annyira fájt, hogy így történt. Fel sem kellett volna ide jönnöm. Minden az én hibám. Ha most nem találom meg a papírt, akkor minden rendben lenne. Akkor is bánt, hogy nem mondták el. Nem tudom, mi lenne a jobb. Hazugságban élni, egy tökéletes családdal, vagy tudni arról, hogy ez a világ csak a képzelet szüleménye, mert nekem nincs családom? Soha nem is volt és soha nem is lesz. A papírt ledobtam a földre, majd lerohantam a nappaliba. Könnyeim utat törtek maguknak, és a sós cseppek patakként folytak le az arcomról. Ebben a pillanatban érkeztek meg a többiek, de nem is törődtem velük.
- Kicsim, valami baj van? - Ellöktem anyu kezeit a vállamról, és a kocsim felé rohantam.
Azonnal beültem és elhajtottam. Nem számított merre, csak az érdekelt, hogy egyedül lehessek. Egyedül, ahogy az eddigi huszonhárom évben.
Reggel az első utam a fürdőszobámba vezetett, hogy rendbe szedjem szétzilált külsőmet, mely teljesen megadta magát a szörnyű álmoknak. Szemeim alatt hatalmas karikák voltak és árulkodtak a nem túl kellemes éjszakámról. Az álomra, vagy az álmokra nem pontosan emlékszek, vagyis egyáltalán nem emlékszek, kivéve a rettegésre, a félelemre, és a fájdalomra. Gyorsan rendbe szedtem magam, és lementem a konyhába, ahol anyu már készítette is a reggelit. Tegnap óta nem beszéltünk, és még most is csalódottságot láttam az arcán.
- Jó reggelt!- köszöntem a lehető legkedvesebben, de inkább azon fáradoztam, hogy elérjek az asztalig, de ekkor anya a tányérokat kezdte elrendezni az asztalon, és én inkább a hűtőhöz siettem.
- Jó reggelt!- köszönt ő is. A szombati közös reggeli, jellemző volt a családunkra, de nekem most semmi kedvem nem volt hozzá, így a szendvics hozzávalóit kezdtem el kipakolni.
- Nem reggelizel velünk? - kérdezte már lágyabb hangnemben.
- Ha megtűrtök az asztalnál…- válaszoltam unottan, és kicsit gorombán. Apu is belépett a helyiségbe, és ő is érezte a kézzel fogható feszültséget.
- Jó reggelt!- köszönt, mire tőlem csak egy vállrándítást kapott.
- Szeretnénk veled beszélni - szólt anya, miközben összenéztek apuval, és az étkezőasztal felé invitáltak. Percekig hosszú csönd volt. Én az asztal egyik oldalán ültem, míg ők velem szemben foglaltak helyet. Kezüket görcsösen szorították össze. Amit tegnap mondtak, nagyon szíven ütött. Azt hiszik, hogy szégyent hozok rájuk. Miért nem hiszik el, hogy tudom mi jó nekem, és képes vagyok önálló, józan döntéseket hozni. Még ha hibázok is, akkor sem kellene így viselkedniük, mert "Az ember a saját hibáiból tanul." Tőlük fájt a legjobban az a pár sor, mert ők azok, akikre mindig számíthattam. Úgy érzem csalódtak bennem, és most ez a békés és nyugodt világ megremegett. Nem bírtam tovább a feszült, és idegtépő csendet, így belekezdtem.
- Miről akartatok beszélni? - Újra egymásra kapták a tekintetüket, és gondolatban megegyeztek, hogy apa kezdi.
- Sajnáljuk, hogy tegnap úgy viselkedtünk veled. Nem gondoltuk komolyan. - Lesütötte a szemét.
- Nem értem miért hozok szégyent a családra. - Nem akartam semmi olyat tenni, amivel megbántom őket, hisz ők a szüleim, akikre mindig számíthattam, és mindig mellettem álltak, kivéve most.
- Nem akarjuk, hogy elpocsékold az életed - mondta szomorúan anya.
- Miért nem bíztok bennem? Már felnőtt vagyok, és képes vagyok dönteni, bármilyen nehéz is ezt elfogadni - hangom egyszerre dühösen, és szomorúan csengett.
- Azt szeretnénk, hogy boldogulj - mondta apa, most már felemelt állal. Én felálltam az asztaltól, de nem mentem sehova. Kezeimet a tányér mellé szorítottam, testem megfeszült, mert nem akartam végighallgatni a véleményeiket. Eddig mindig ők gondoskodtak rólam, de fel kell nőnöm. Ha annak idején nem engedtek volna egyedül szaladgálni, vagy fogták volna a kezem minden egyes lépésnél, akkor most meg sem tudnék mozdulni segítség nélkül. Ez is pont ugyanilyen dolog. Ha nem hagyják, hogy a saját utamat járjam, akkor sohasem fogok felnőni. Nem akarhatják, hogy gyerek maradjak örökre. Fantasztikus szülök, és továbbra is a lányuk maradok, de már nem vagyok kicsi.
- Higgyetek nekem! Bízzatok abban, amiben én bízom! Eddig sem hoztam, és ezek után sem fogok szégyent hozni a családra. - Szemeimet már majdnem elöntötték a könnyek, de rendeztem a vonásaimat. Továbbra is mozdulatlanul álltam az asztalnál.
- Boldognak akarunk látni - suttogta anya, és már majdnem sírt ő is.
- Boldog leszek, ha elfogadjátok, hogy könyvtáros vagyok. Nem akarok veszekedni veletek. – Most már lazítottam merev testtartásomon, és visszaültem a székre.
- Valóban elégedett vagy azzal, hogy egy könyvtárban dolgozol? – Apu hangja idegesen csengett, és feszülten várta a válaszom.
- Teljes mértékben - ejtettem ki határozottan a szavakat.
- Hát, ha neked megfelel, akkor nekünk is. Az a lényeg, hogy jól érezd magad - mosolygott anya. - Gyorsan elkészítem a rántottát, mielőtt Lucinda felébred. - Felállt, és megölelt.
- Büszke vagyok rád kicsim - suttogta.
- Én is - jött oda hozzánk apa. Végszóra meg is érkezett a húgom, aki a kedvenc fehér, masnis pizsamájában érkezett le reggelizni. Nem sokszor mutatkozott eddig benne, de most valahogy elfelejtett átöltözni.
- Lemaradtam valamiről? - jött be álmosan, és kócos frizurával.
- Semmiről - mondtuk egyszerre, mosolyogva, és felhőtlenül. Annyira örültem, hogy nem csalódtak bennem. A lányuk vagyok, és nem akarom őket megbántani. Ők a legcsodálatosabb szülők, és ez mindig is így lesz.
A reggeli már zavartalanul telt. Vidáman beszélgettünk, és ettünk. Lucinda és apa a palacsintát részesítették előnyben, míg mi anyuval a rántottát, és a pirítóst faltuk. A narancslé hamar elfogyott, és Luci készségesen felajánlotta, hogy tölt még.
- Hagyjátok! Majd én! - Lelkesen pattant fel, és elindult az italért. A tegnapi boldogtalanságának már semmi nyoma sem volt. Kívül egy teljesen ép, és boldog lány volt. Reméltem, hogy belül is ilyen teljes, és vidám. Austint sohasem kedveltem, de ha választanom kellene a húgom boldogsága, és ő közte, akkor egyértelmű, hogy mit választok.
Lucinda már épp elért volna az asztalhoz, amikor megbotlott, és az egész üveg narancslé a pizsijén landolt.
- Most tiszta ragacs vagyok - kiabálta a földön ülve. Apuból és belőlem egy halk nevetés tört a felszínre. Anya egyből a takarító gépekért futott.
- Köszönöm, hogy segítetek - mondta morcosan.
- Ne haragudj. - Felé nyúltam, és ő azonnal el is fogadta a kezem.
- Most mehetek megmosakodni. - Apu az üvegszilánkokat szedegette össze, és anya feltörölte a folyadékot.
- Ha megjegyezhetem, nagyon jól áll neked ez a szín - kuncogott apa.
- Jajjj…Ez egyáltalán nem vicces. - Luci felszaladt a szobájába, miközben segítettem elpakolni a tányérokat, és a poharakat.
- Köszönöm. Nagyon finom volt - mondtam, miközben elindítottam a mosogatógépet.
- Nagyon szívesen - vigyorgott anya.
- Én azt hiszem, felmegyek és megnézem jól van-e Lucinda. - elindultam az emelet felé, de még kaptam két fejbólintást, melyek azt jelentették, hogy helyesen döntök. Megálltam a hugicám szobája előtt, és kopogtattam, de semmi.
- Luciii! - kiabáltam, persze nem túl hangosan. Még most sem érkezett válasz, így benyitottam. Tudom, hogy nem szabad csak úgy bemenni, mert az a helyiség csak az övé, de még is csak a húgom, akit szeretek, és vigyázok rá. – Luccii - mondtam még egyszer, mikor lassan bementem.
A fürdő felől vízcsobogás hallatszott.
- Zuhanyozok, de mindjárt megyek. - Kiabálta. Leültem az ágy szélére, mert meg akartam várni, hogy beszélhessek vele. Hirtelen megcsörrent a telefon, de nem vettem fel, mert nem szép dolog más telefonjában turkálni.
- Felvennéd? - kiáltotta. Tudom, hogy így már hozzányúlhatok, de én akkor is szemét dolognak tartom. - Kérlek! - érkezett ismét a hang a zuhanyzóból. Felkaptam a telefont, de meg sem néztem, hogy ki az, csak beleszóltam.
- Lucinda Moore telefonja. Itt Anastasia - szóltam bele unottan
- Szia Anastasia. Austin vagyok. Beszélhetnék Lucival? - Kérdezte szomorúan. Hogy van képe ezek után is felhívni? Nincs benne semmi tartás, vagy egy kis tolerancia a másik személy iránt? Tudom, tudom, nem szép dolog beleütni az orromat mások dolgába, és nem is szokásom, de mégis csak a húgomról van szó.
- Nem ér rá? - kérdeztem dühösen, és már majdnem ordítottam.
- Fontos lenne.
- Szerintem jobb lenne, ha békén hagynád és ne….- folytattam volna tovább is, de Lucinda kikapta a kezemből a készüléket.
- Szia Austin - szólt bele boldogan - ……Persze……Akkor ma…….Szia!
Annyira idegesített, hogy nem mondhattam meg neki a véleményem. Felálltam az ágyról, és inkább átmentem a szobámba. Kis idő múlva kopogtattak.
- Bejöhetek? - kérdezte a testvérem.
- Persze - válaszoltam, mire az ajtó halk nyikorgással kezdett kitárulni.
- Szeretnék tőled kérni valamit. - Arcán hatalmas vigyor ült, én pedig kíváncsian hallgattam végig.
- Miről lenne szó?
- Austin szeretne velem találkozni. Segítenél nekem, hogy gyönyörű legyek? - Kérlelő arcot vágott, melyeket bociszemekkel fűszerezett meg.
- Te képes vagy szóba állni vele? - üvöltöttem rá.
- Szeretem. Még mindig. - Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Kérlek!- Na, itt már megenyhültem.
- Rendben. - Neki nem lehet nemet mondani. Ő is mindig segített, és mivel a nővére vagyok, nekem is ez a dolgom.
A délelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy szépítkeztünk. Lucinda káprázatos lett, és Austin bolond, ha képes lecserélni. Lesétáltunk a nappaliba, ahol anyuék pakolgattak.
- Mit csináltok - kérdezte Lucinda izgatottan.
- Estére vendégek jönnek vacsorázni - mondta anya, mire felnézett, és meglátta Lucit. - Gyönyörű vagy. De hová készülsz?
- Austinnal találkozom - mondta a húgom, mire apa berontott.
- Ha az a fiú…- Apu sem kedvelte Austint, bár inkább csak az volt ellenére, hogy a kicsi lánya fiúkkal barátkozik. Régen velem is így volt.
- Nyugi, csak beszélgetünk - mondta, mire egyszer megfordult.
- Akkor érezd jól magad - mondta anya, és elindult a szokásos dekorációkért.
- Sziasztok! Később jövök. - kiáltotta, de előtte még megölelt, aztán kilépett az ajtón.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem a szüleimet.
- Ha leporolnád a tárgyakat, az nagy segítség lenne.
Rögtön a portörlőért nyúltam, és elkezdtem a feladatom. Anya a poharakat törölgette, majd csodálatosan feldíszítette az étkezőt. Apa az udvaron tevékenykedett. Hiába vett fel akármilyen kertészt, ő csak a saját munkájával volt megelégedve. Ilyen anya is. Akárki törölgette el a poharakat, az nem végzett jó munkát. Ahhoz, hogy minden tökéletes legyen, neki kellett intézkedni. Már körülbelül két-három órája rendezgettük a díszítést, meg mindent, amikor egy ajtócsapódás és hangos sírás törte meg a csendet.
- Lucinda - mondtuk egyszerre, és én azonnal felajánlottam, hogy megnézzem, mi van vele.
- Majd én elintézem. - Azonnal felrohantam, hisz én mindig is jobban megértettem őt, mint bárki. Szinte legjobb barátnők voltunk. A formalitás kedvéért kopogtattam, majd mikor nem érkezett válasz benyitottam.
- Mi a baj? Jól vagy? - Úgy gondoltam egyelőre ez a két kérdés elég lesz.
- Austin… - zokogott. Leültem mellé, de nem kérdeztem mást. Magamhoz szorítottam. Megvártam, míg megnyugszik, majd felé nyújtottam egy zsepit. Pont úgy ültünk ott, mint nem is olyan rég.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - próbáltam kedvesen rátérni a beszélgetős részre. - Összeszedte magát, és belekezdett.
- Sokáig vártam Austint, de nem jött… Hívtam, de nem vette fel. - Újra potyogni kezdtek a könnyei. - Amikor elindultam haza, láttam, ahogy egy másik lánnyal csókolózik. - Megint elöntötték az érzelmek.
- Minden rendben lesz. - Magamhoz szorítottam, és hosszú percekig ültünk így megint.
- Kérhetek valamit? - Fejét elvette a vállamról, és a szemembe nézett.
- Persze - vágtam rá azonnal.
- Volt régen egy könyv, amit olvastál. El akarom terelni a figyelmemet Austinról, és ezért szeretnék olvasni. Kölcsön tudod adni? - szipogva kérdezte, és szemfestéke már egy kicsit el is kenődött.
- Ha meg tudod mondani a címét! – vigyorogtam, hátha feldobja
- Talán valami Jane Ayre, vagy valami ilyesmi.
- Az Jane Eyre. - De hol is van? Már jó ideje nem láttam a könyvet. Hol is lehet?
- Megkeresed? - kérdezte szomorúan, és a szívem majd meghasadt.
- Persze, de megkérdezem anyut, hogy merre van, mert már egy jó ideje nem láttam.
- Köszi - mosolygott. Annyira jó volt ezt a mosolyt az arcán látni.
- Nagyon szívesen.
Kopogtattak, majd anya lépett be a szobába.
- Elmegyünk vásárolni. Lenne kedvetek velünk jönni? – Látta Luci arcát, és ő is rémülten nézett.
- Lucindának van kedve - válaszoltam helyette.
- De hát… - próbált ellenkezni, de most nem engedtem. Szüksége volt egy kis kikapcsolódásra.
- Amíg te elmész vásárolni, addig én megkeresem a könyvet. Apropó. Nem tudod, merre van a Jane Eyre-es könyvem? - szegeztem a kérdést anyának.
- Még a tavaszi nagytakarításkor feltettem a padlásra. Egy barna dobozban van. - Azonnal felpattantam és az említett hely felé indultam
- Köszi anya. Luci, te pedig szedd rendben magad, mert nem mehetsz mosómedveként emberek közé - vigyorogtam, és ő is elmosolyodott.
Felszakadtam a padlásra, ahol rengeteg doboz volt. Szerencsétlenségemre mind barna. Lentről már csak ennyit hallottam:
- Nemsokára jövünk.
A többiek elmentek, az én társaságom pedig egy rakás doboz. Mondhatom szép kilátások. Már a huszonegyedik doboznál jártam, amikor régi, sárgás papírok akadtak a kezembe. Régi babafotók, és további fényképek. Mosolyogva néztem a megkopott papírdarabokat. Újra a dobozba nyúltam, és elővettem egy pár iratot. A könyvet nem találtam meg, de ezek a képek boldogsággal töltöttek el. Egyszer csak egy régi papír akadt a kezem közé, mely borzasztóan érdekelt, így beleolvastam.
Örökbefogadó szülők: Jack és Vivianne Moore
Örökbefogadott: Anastasia Moore
Dátum: 1987. február 20.
Csak ennyit tudtam végigolvasni, mert a szívem szinte megállt a döbbenettől. Az a világ, ami reggel csak megremegett, most darabokra hullott. Úgy éreztem nincs mibe kapaszkodnom. Testemet a bizonytalanság, és a szomorúság fájdalmas keveréke járta át. Szinte megfulladtam a szorító kíntól, és nem volt menekvés. Azok, akikre szüleimként tekintettem hazudtak huszonhárom éven keresztül. Eltitkolták az igazságoz. Ha már bennük sem bízhatok, akkor mégis kire számíthatok? Hogy voltak képesek ennyi ideig hazugságban élni? Jogom lett volna tudni róla. Már felnőtt vagyok, és megértettem volna. Annyira fájt, hogy így történt. Fel sem kellett volna ide jönnöm. Minden az én hibám. Ha most nem találom meg a papírt, akkor minden rendben lenne. Akkor is bánt, hogy nem mondták el. Nem tudom, mi lenne a jobb. Hazugságban élni, egy tökéletes családdal, vagy tudni arról, hogy ez a világ csak a képzelet szüleménye, mert nekem nincs családom? Soha nem is volt és soha nem is lesz. A papírt ledobtam a földre, majd lerohantam a nappaliba. Könnyeim utat törtek maguknak, és a sós cseppek patakként folytak le az arcomról. Ebben a pillanatban érkeztek meg a többiek, de nem is törődtem velük.
- Kicsim, valami baj van? - Ellöktem anyu kezeit a vállamról, és a kocsim felé rohantam.
Azonnal beültem és elhajtottam. Nem számított merre, csak az érdekelt, hogy egyedül lehessek. Egyedül, ahogy az eddigi huszonhárom évben.
1 megjegyzés:
szia! hűha! a vége durva volt. nem gondoltam volna, hogy
anastasia nem a saját gyerekük. Gondolom most majd meg akarja keresni az igazi szüleit... nem?
bárhogy is lesz, várom a kövi fejit!
puszi
nicolle
Megjegyzés küldése